Palacsinta Kedd

Közkedvelt ételünk eredete az ókorba nyúlik vissza. A mai palacsintához hasonló édességeket már a régi rómaiak is készítettek. A római polgárok egyik kedvence volt a lisztből, tejből, tojásból és fűszerekből készített „lapos kenyér”, melyet „Alia Dulcia”, azaz másfajta édesség (szó szerint: másik édes) néven ismertek. Egyes változatait mézzel és gyümölcsökkel ízesítették, míg a kevésbé édesszájúak a hússal és sajttal töltött „savanyú kenyeret” részesítették előnyben.


Az első palacsinta recept (ova sfongia ex lacte), mely szerint a palacsintát mézzel és borssal ízesítették, Apicius könyvében található. Az első században élt híres mester ugyanis nemcsak művelte, hanem okította is a szakácsművészetet.

Bár a lepényszerű "Alia Dulcia" leginkább a palacsintákra emlékeztetett, a ma ismert palacsinta a középkori Európából származik. Széles körű elterjedése 15. századra datálható. Ettől kezdődően Európa-szerte helyet kaptak a palacsinták az ünnepi ételek között, különösen húshagyókedden, az utolsó böjt előtti napon. Kanadában, az Egyesült Királyságban, Írországban, Új Zélandon és Ausztráliában ma is élő hagyomány, hogy a nagyböjtöt megelőző napon palacsintát szolgálnak fel ebédre, s ezt a napot „Palacsinta nap”-nak vagy „Palacsinta Kedd”-nek is nevezik. E szokásnak vallási gyökerei vannak, ugyanis a farsangot követő hosszú böjt előtt az emberek számára ez volt az utolsó alkalom arra, hogy tápanyagokban gazdag étellel töltsék meg a bendőjüket, és egyúttal a megmaradt tojást, tejet és lisztet is felhasználhatták. Ráadásul a palacsinta alkotórészei is különös jelentőséggel bírnak, a tojás a teremtés jelképe, a liszt az élet fenntartója, a só az egészség jele, a tej pedig a tisztaságra utal.

Valószínűleg kevésbé ismert, hogy egykoron a palacsinta része volt a farsangutó népszokásainak, sőt szerencsejóslásra, szerelemjövendölésre és néhol varázserejű amulettként is használták. Egyes vidékeken az angolszászok körében népszerű gyakorlat volt, hogy a húshagyó kedden sütött első palacsintát az eladósorban lévő lányok a kakas elé vetették. Ha azt a kakas egyedül fogyasztotta el, annak az volt a jelentése, hogy továbbra is hajadon marad a leányzó, ha viszont a tyúkokat is meghívta az ebédhez, az a következő évre házasságot ígér.

Angliában e napon gyerekcsapatok jártak házról-házra és palacsinta, vagy (ha még nem volt készen) tej, tojás, liszt reményében énekeltek illetve verseket citáltak. Ahol semmit sem kaptak, egy törött korsót dobtak a ház bejáratához.

Sok helyütt úgy gondolták, hogy az ekkor sütött első három palacsinta megszentelt. Ezért mindegyikükre egy keresztet rajzoltak, ezután megszórták sóval, majd félretették, hogy távol tartsa a háztól gonosz szellemeket.

Írországban a lányok délutánra szabadidőt kaptak, hogy elkészítsék a palacsintájukat. Az első palacsintát a legidősebb hajadon leány dobta fel, s ha az megfordulva érkezett vissza a serpenyőbe, megnyugodhatott, mert egy éven belül bekötötték a fejét.

Skóciában ehhez az előrejelzéshez a zabliszt, tojás és só felhasználásával készített - „bannock”-nak nevezett - speciális zablepényt használták. A tésztába egy talizmán rejtettek, és ha azt egy eladósorban lévő leány találta meg, egy éven belül megházasodott.

De az evés ideje sem volt közömbös, a palacsintákat - hogy jó szerencsét hozzanak - este nyolc óra előtt kellett elfogyasztani. Úgy tartották, hogy aki e napon palacsintát sütött, és evett is belőle, a következő évben sem a pénzből sem az élelemből nem fogyott ki.