Kínában és Japánban a szent növényként tisztelt gingkót, vagyis a páfrányfenyőfát, a taoista, buddhista és sintoista szentélyek mellé ültetik. A kolostorkertek ősi, óriásira megnövő gingkó fáját többnyire a szerzetesek ápolták.

Kínában a panjung, Japánban a bonsai mesterei törpefát nevelnek belőle, formálják évszázadok óta a gingkó miniatürizált változatait. A törpe gingkófa megihletett költőket, írókat, festőket, szépségét megörökítették műveikben. Nálunk díszfa.

A gingkó gyümölcsében lévő magot, a kínaiak évszázadok óta gyűjtik, mind a kínai, mind a japán konyha ételkülönlegességeként tartják számon. A kissé édeskés gingkómag a buddhisták hústalan étkezésének kedvelt alapanyaga.

A gingkót a kínai gyógyászat már 5000 éve használja. Egy közel ötszáz éve íródott kínai „Gyógyszereskönyv” szerzője az agy jótevőjének nevezte a gingkót. Leveleiből készült kivonatot hatásos bőrtisztítóként használják, de javasolják vérkeringés és emésztési zavarok, idegesség és koncentrálási problémák esetén is. A gingkó-kivonat erősíti az érrendszert, alkalmazzák szédülés és vérhas ellen, idült hörghurut, asztma, magas koleszterin szint, urológiai és tbc-s megbetegedések esetén, sőt a fülzúgásra is hatásos.

A pirított gingkómagok nemcsak ízletes csemegék, hanem a férfi nemi erőt fokozó afrodiziákumok, ezért ajánlják az impotencia kezelésére. Japánban azt mondják, hogy aki nyilvánosan gingkómagvakat rágcsál, ezzel azt jelzi, hogy nem zárkózik el az erotikus kalandoktól.