A fóka és a rozmár azokat az ősatyákat jelképezik, akik emberi alakot tudnak ölteni. Mivel egyaránt élnek a szárazföldön és a tengerben, egyszerre jelenítik meg az anyagi és a szellemi világot.

Az eszkimók a fókákat és a rozmárokat a tenger szellemének levált ujjainak vélik, ezért, ha megölnek egy állatot, a húgyhólyagját - amelyben hitük szerint az állat lelke lakozik - visszadobják a tengerbe, hogy ott újjászülethessen.

A régi görögöknél a barátfókák – mivel nagy szeretetet mutattak a nap és a tenger iránt  Poszeidón és Apollón védelme alatt álltak. Egyik legrégibb pénzérméjükön, melyet i.e. 500 körül vertek, egy barátfóka feje látható, és e kedves teremtményeket Homérosz, Plutarkhosz és Arisztotelész is megörökítették az utókor számára. A hajósok, tengeri utazók számára jó szerencsét jelentett a hullámokban ficánkoló, játszadozó fókák látványa.

A néphagyomány szerint, ha egy fóka házasodik, emberi alakot ölt; a skótok gyakorta vesznek feleségül fókalányokat, az esküvő után azonban elrejtik a bundájukat, hogy ne térjenek vissza a tengerbe. A görögök meggyőződéssel vallják, hogy a fókákba nem csap a villám. Az Észak-Amerika nyugati partvidékén élők, úgy tartják, a fókáknak köszönhetik, hogy megtanultak az emberek úszni és halászni. Megfigyelték, hogy a hím fókák utolsó csepp vérükig küzdenek nőstény társukért. A vadászoknak viszont ellenállás nélkül megadják magukat.