A halászokhoz hasonlóan, a bányászok is meglehetősen babonásak, ezért például a csizmákra vonatkozó hiedelmek rájuk nézve is igazak.

A bányászok hittek (és manapság is hisznek) a szellemekben, ezeket a bányaszellemeket vidékenként különféle elnevezésekkel illették, a veszprémi bányák szellemeiről azt mondták, hogy óriásiak, a börzsönyiekről, hogy fejetlenek, de gyakrabban képzelték el őket sapkás-csizmás, piros sapkás, vörös nadrágos, bányászlámpát és bányaszerszámokat cipelő törpéknek. A bányaszellemeket segítőkészeknek, jószívűeknek tartották. Neves napokon, ünnepekkor viszont ők kértek dohányt a bányászoktól. Bányaszerencsétlenségnél segítettek a sérültek mentésében és a halottak elszállításában. Ha valamilyen bajt éreztek, figyelmeztették a bányászokat, hogy meneküljenek. Akik nem engedelmeskedtek, azokat megbüntették.

A cornwalli ónbányászok azt hitték, hogy nem szabad kimondaniuk egyes állatoknak a nevét, amelyek megjelenhetnek a bányában. Ezért ezeket az állatokat tabuként más néven, a saját elnevezéseik alapján emlegették, mint például a rókát „hosszú farkú”-nak, a macskát „varjász”-nak, a patkányt „cincogi-nak”, a bagolyt „rúd-bohóc”-nak. Egy walesi bányászhiedelem szerint a fekete kutya és a fehér nyúl látványa, már a bánya közelében is, valamilyen fatális katasztrófára figyelmeztet. Sok helyütt elterjedt szokás volt a bányákban lévő csigák jóindulatát úgy elnyerni, hogy táplálékként a bányászgyertyákból lecsippentett kis faggyúdarabot adtak nekik.

A bányák környezetében élő gyerekeket arra tanították, hogy a bányászokat nehéz, veszélyes munkájuk miatt tiszteljék, becsüljék meg, hangosan és érthetően beszéljenek velük, ha egy munkába igyekvő bányásszal találkoznak, nehogy valamilyen udvariatlanság miatt idegesen, rossz szándéktól tartva dolgozzanak odalenn.